Párizsi kaland

I. Fejezet

Már majdnem éjfél van. A város utcái csendes álomban nyugszanak. Párizsban ez teljesen szokványos helyzet, mivel éjszaka semmi sem történik. E hires város nappal van teli élettel, ami estére szép lassan, csendesen, mint a nem táplált tűz kialszik. Épp ezért volt feltűnő a fiatal Jack-nek, hogy egy ember minden erejéből rohan. Nem kellet sokat várni, s észrelehetett venni, hogy ez az ember nem önszántábol futkos, hanem hogy menekül. Szerencsére Jack, már idejében megfigyelte ezt, s elhatározta, hogy segitségére lesz. A férfi már-már, majdnem leeset a földre, mikor a fiú odaért. Egy gyors, de határozott kézmozdulattal adta tudomására a férfinak, hogy kövesse. A Champs-Élysées-en haladtak át és egy kis ház előtt megálltak. A ház ajtajára a 26-os szám volt kiirva. A fiú a férfit ebbe a házba vezette, mégpedig a ház második emeletére. Ott gyorsan bevezette egy közepes, de eléggé komfortos kis szobába és bezárta az ajtót. Csak a fény sugarai tudták megmutatni, hogy kivel is áll szemben.

Magas, szikár férfi állt előtte. Haja sötétbarnás volt, szeme koromfekete, feje pedig inkább kerek, mint óvális. Zakója fekete volt, nadrágja sötétbarna. Cipője az akkori divat szerinti „berluti” volt, melyben egész elegánsan mutatott. Kalapja épp úgy, mint szeme feketés volt.

Amint beértek a kis szobába, Jack máris egy székkel kinálta. A férfi hálás tekintettel adta a fiú tudomására, hogy nagyon köszöni. Ahogy leült a székre, - vagy jobbanmondva, leroskadt – kifújta magát, a nagy rohanástól. Mikor visszanyerte régi arcszinét, előszőr nyilt ki szája, ezeket a szavakat mondván:

- Nagyon hálás vagyok önnek fiatalember! Talán nem is tudja, hogy mi mindent tett érettem. Lehet, hogy észrevette, de ha nem is azt, hogy én menekülök. Amiért megmentette életem, igy kell, hogy mondjam, mivel az életem forgott kockán, elmondom magának, hogy miért is menekültem. Megbizhatónak látszik.

- Uram! A legkevesebbet tettem önért. Mindenik becsületes ember ezt tette volna magával. Én csak a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban voltam ott. Nem kell, hogy elmondja nekem, hogy miért menekült, mivel ez gondolom személyes ügy, s nem szeretném, ha én beleavatkoznék, az ön személyes ügyeibe.

- Téved fiatalember! Én igenis el fogom önnek mesélni, hogy miért menekültem. Ez az ügy mától fogva magára is fog tartózni, mivel én magára fogok hagyni egy jelentős kis összeget, mivel nincs más ember, akire ezt rábizhatnám úgy, hogy én meg legyek győződe arról, hogy jó kezekben van.

- Az más! De ha mégis meggondolná magát kérem most tegye! Nem szeretném megfosztani önt pénzétől, hogy aztán én legyek a bűnős.

- Nem kell kibújnia, az én meleg kezeim közül. Elhatároztam, hogy ön lesz a szerencsés ember, aki az én titkomnak, tudomására fog jutni és el is fogom mondani ezt önnek. Tehát...- s, kissé körülnézett a szobában, majd hosszasan az ajtón nyugodott tekintete.

- Nem kell aggódnia, uram. Egyedül lakok. Nem kell semmitól sem tartania.

- Rendben ! Ez kicsit megnyugtat. Tehát, visszatérek előbbi témánkhoz...megbizhatok önben?

- Igen...remélem!

- Mi az? Csak remélhetem?

- Nem! Teljesen nyugodt lehet e felől. Megbizhat bennem.

- Tehát, ahogy az előbb mondtam, jelentős összeg forog a kockán.

- Mennyi?... ha szabad kérdeznem.

- Nem kell ennyire nyugtalannak lennie. Nem szeretném, ha tudatlan lenne az összeg felől, ezért természetesen el is mondom, de...

- De? - s keze beleremegett.

- De ebből az ősszegből tiz százalékát minden évben félre kell raknia, mivel nem szeretném, ha egy év alatt, a pénzköltés miatt tönkremenne.

- Óóó...ebben teljesen nyugodt lehet! Tudom, hogy mit kell ilyenkor csinálni.

- Szóval, mint már kétszer is emlitettem újra megemlitem. Jelentős összegről van itt szó.

- Ötszázezer frankról?

- Dehogy! Mit képzel, nem ilyen kevésről.

- Akkor egymillióról?

- Többről.

- Hárommillióról...? – s ekkor a fiatalember hangja elcsuklott.

- Ne szaporitsuk a szót, evvel csak az időnket fecséreljük.

- Uram, nekem bőven van időm. Egyedül élek, úgyhogy valóságos időmilliomos vagyok.

- De nem sokáig. Attól a naptól kezdve, hogy megkapta a pénzt elutazik Rómába hogy azok az emberek, akik engem üldöztek, ne kaparintsák meg a mesés összeget.

- Rendben. Megteszem ami tőlem telik.

- Ennek örvendek. Szóval elmondom szép tisztán, kerek-perec tizenöt millióról van itt szó.

Amikor ez a szó elhallatszott, Jack szeme felcsillant, s keze újból remegni kezdett. Sohasem volt ennyi pénz tulajdonában és még álmodni sem mert ennyi pénzről. Hogy ő, a Champs-Élysées-i, 26-os szám alatti szegény fiú tizenötmillió frankkal rendelkezzen, erre még rágondolni se mert.

- Tiz millió kézpénzben, két és fél millió aranytallérokban.

- Uram! Miért pont én? Én a szegény kis, Jack Colé, mivel érdemeltem ki ezt a nagy jóságot, egy számomra teljesen idegen embertől, akinek még a nevét sem tudom? Én nem is tudom, hogy mit mondjak...

- Ha a nevem érdekli, megmondom. André Coeteau a becsületes nevem.

- S mikor kapom meg a pénzt?

- A holnap este megfelel?

- Igen.

- Akkor legyen holnap este, pontban tizkor, a Gare de lyonnál, s megkapja a pénzt egyetlen egy sou sem fog hiányozni belőle. Hogy miért pont őnre hagyom vagyonom? Hát ez jó kérdés. Egyetlen egy gyermekem se volt igy hát elsősorban nem tudtam senkire se hagyni családomból. Igy hát elhatároztam, hogy én saját magam fogok keresni magamnak örököst, úgy, ahogy én jónak látom. De egyelőre maradjunk csak ennyinél. Majd holnap mindent elmondok. Legyen addig türelemmel. Akkor holnap este pontban tizkor. Viszlát barátom.

S fogta kalapját, s elment. Jack-et annyira meglepte az egyszerű válasz, hogy szóhóz sem jutott. Még köszönni is elfelejtett. Állt némán egymagában a szobában, mélyen elgondolkoza. Kételkedni kezdett. Mindezt, csak egy egyszerű álomnak hitte. Már egyet ütőtt a Gare de lyon-i torony, de neki nem az tűnt fel, hogy már ilyen késő van, hanem ezzel ellentétben emlékeztette ez, hogy holnap ott lesz az ünnepélyes hely ahol megkaphatja a pénzt. Gyertyáját elfújta, s nyugovóra tért. De nem jött álom a szemére. Egyfolytában ezen járt az esze. Elképzelte, hogy miként fogja átvenni a csomagot. Hogy mi lesz belőle, ebből a szegény fiúból, aki mindössze tizenkilenc éves volt. Nem hagyta nyugton ez a gondolat, s hirtelen felugrott ágyában. Elhatározta, hogy egy kis sétát tesz meg, ami egyébként, neki mindez gyakori volt. Felvette zakóját, jobbanmondva felrakta vállára és csakhamar kint volt a Champs Élysées-en. Minden a legnagyobb csendben volt és ez nem tetszett neki. Ebben az oriási csöndben, volt valami különös, ami eddig nem volt érezhető. De csakhamar elszálltak e gondolatok a mi Jackünk fejéből, s vidáman tette meg körútját. A park felé vette az irányt, s ott leroskadt egy padra, hallgatva a mélységes csendet. Szeme már megszokta a sötétséget. Már majdnem elaludt, amikor egy furcsa zaj ütötte meg fülét. E zaj hallatára a fiatalember felugrott, s szép lassan, csendesen a különös hang felé vetette magát. A zaj csakhamar halk morajjá vállt a fülének, s egy-egy értelmes szót is kivett belőle. Ahogyan mind közelebb, s közelebb hatolt a hang irányában, a szavakból már mondatok is kezdtek kialakulni. Addig ment a hang irányába, mig rájőtt, hogy mindez egy farakás mögött lappang. A mondatokból, már értelmes szöveg alakult ki, s nem telt sokba mire Jack rájött hogy négy ember tanakodik valami fontos dolgon. A fiú úgy érezte valahonnan, hogy ki kell hallgatnia e beszédet. A beszélgetés igy hangzott:

- Robin! Pontosan merre láttad menekülni Andrét?- kérdezte egy mély férfihang.

- Amikor megpillantottam, úgy tünt mintha elesett volna. De ekkor egy pillanat alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.- válaszolta a Robin nevezetű, halk, de kemény hangú férfi.

- Hmm. Ez különös. Fogadni mernék rá, hogy én is láttam, hogy elesett. De én szerencsére azt is észrevettem, hogy valaki melette volt. Nem volt elég sötét, hogy meg tudjam különböztetni a két személyt egymástól. A mellette levő idegent, még most is meg tudnám mutatni, ha itt lenne.

Amikor ez az utolsó mondat elhangzott Jack száján halvány mosoly jelent meg és arra gondolt, hogy nem is tudják ők, hogy az emlitett személyiség itt áll mögöttük. De ugyanakkor arra is gondolt, hogy ha most észrevennék őt oriási bajba kerülne. Ezért óvatosan távolabb húzódott, hogy ne legyen kitéve a szóban forgó veszélynek.

- Sebaj! Tegnap megkaptam lakcimét, s ha minden jól megy még ma meg fogjuk őt látogatni. El fogunk beszélgetni egy kicsit vele. Hogy hány órakkor, azt majd később megbeszéljük. Csak ne járna el valakinek a szája a kincsről. Ha ezt megteszi vagy rosszabb esetben már meg is tette, akkor nagy bajban vagyunk. Ugye tudjátok azt, hogy ha valaki más kaparintja meg a kincsestérképet, akkor lefújhatjuk a kincsvadászatot.

Micsoda? Gondolta magában Jack. Nem volt szó erről. Elrejtette volna a kincset. Ha ezek megkapják a pénzt valahol, akkor fuccs az én gazdag álmaimról. Még ma elmegyek hozzá. Úgyse jött álom a szememre, most még annyira se fog. Még most elindulok. Ezentúl minden másodperc fontos. Csak ne késsek el. Ezeknek a banditáknak bizonyára a tizenötmillióra fáj a foguk. De ne álmodják soha, azt hogy egyszer az ők tulajdonában fog lenni, mivel voltam olyan szerencsés, hogy már tudok erről a kincsről. Meg kell tudnom minden részletét ennek a dolognak. Lehet, hogy emberek élete forog itt kockán, azért hogy a pénzt megkaphassák? Miért?

Miközben ezek a gondolatok foglalkoztatták Jack-et, addig szép lassan elhagyta megfigyelőhelyét és óvatosan a Champs Élysées felé vette az irányt. Nem tudta azt, hogy merre lakik a jóságos úriember, tehát várt és csak várt. Hogy mire, már-már ő is kezdte elfelejteni, de ekkor megpillantotta a négy embert, akit tanácskozni hallotta. Egy gyors ugrással utánnuk eredt, egyik háztól a másikig haladva, abban a reményben, hogy ők fogják elvezetni az úrhoz. De ebben tévedett. Alig mentek száz métert megálltak. A következő volt hallható:

- Mi itt most elvállunk. Hogy ne legyen feltűnő csak én egyedül megyek az öreghez. Ti addig várjatok meg a Place de la Revolutionnál.

S ezekkel a szavakkal eltávozott. Jack megvárta mig mind a négyen elmennek és csak azután követte a négytagú banda vezérét.

II. Fejezet

Ahogy már emlitettük, Jack észrevétlenül követte a banda vezérét, egészen addig amig el nem tüntek társai. Amikor ezt megtapasztalhatta, felugrott és a falhoz simulva lassacskán követni kezdte. Mind igy mentek, egyikük szép lazán, mig a másik görcsösen a házak falaihoz lapulva. De egyszer csak a követett személy megállt egy szép, nem túlságosan nagy ház előtt. Elővett zsebéből egy kis cetlit majd többször is a cetlire és a házra is ránézett, majd közelebb ment hozzá és a házszámot is jól szemügyre vette.

Ezekből a dolgokból Jack mindössze azt feltételezte, hogy azon a kis papirdarabon van a keresett házról szóló információk. Még hátrébb húzódott, hogy nehogy észevegye őt, s csak annyit tehetett, hogy türelmesen várakozott.

Egyszer csak azt vette észre, hogy a vezér óvatosan megfogja a kilincset és elforditja. Az ajtó nem nyilt, tehát megbizonyosodott arról, hogy az ajtó be van zárva. Nem akarta betörni,-mivel bizonyára nem szeretett volna nagy feltűnést kelteni, hogy a szomszédos házból kijöjjenek az emberek. Egy kis lapos vasdarabot szedett elő zsebéből, s azzal feszegetni kezde az ajtó zárát.

Ekkor elérkezettnek látta a fiú, hogy megakadályozza a bandavezér bemenetelét a házba, de elkésett. Az ajtó tompán nyikorgott, s kinyilt az ajtó. Jack ezt látván gyorsan visszaugrott helyére, megvárván az ajtó becsukodását. Mikor ezt szemével megláthatta, felkelt helyéről és a ház ajtaja felé vette az irányt. Halkan kinyitotta az ajtót, s egy gyors ugrással bent termett a házban.

Abban a szobában, ahová belépett semmi különös sem volt található, ami felkeltette volna az emberek figyelmét. De annál nagyobb volt a csodálkozása, amikor belépett a második szobába.

Egy nem nagy méretű - de kicsinek sem mondható- szobát láthatott meg. Ebben a szobában egy kis szék és egy kis asztal volt látható. Az asztalon egy levél volt. Közelebb ment az asztalhoz és elolvasta a cimzetett. Meghökkent. A levél boritóján az ő neve szerepelt.

Gondolataiban az a kérdés merült fel, hogy honnan tudja az öregember azt, hogy mi az ő neve, hiszen meg se mondta neki. Ezen nem sokáig töprenghetett, mivel zaj hallatszott a szomszédos szobában. Egy gyors és határozott mozdulattal elvette a levelet és kabátja, egyik belső zsebébe rejtette.

Ezek után már csak azok a gondolatok foglalkoztatták, hogy hová bújhatna. Körülnézett. Egy szekrényt pillantott meg előszőr. Gondolkodás nélkül arra felé vette az irányt, de útközben egy kisebb ágyat pillantott meg.

Megfordult. A hangok már közelebbről hallatszottak igy hát gyorsan bebújt az ágy alá. Nem telt be fél perc sem a kilincs megfordult, a zár pattogott és az ajtó kevés nyikorgással kinyillott.

Azon a helyen, ahol ő állt mindent jól hallhatott, hiszen az ágy alatt volt. Látni is jól és eléggé tisztán láthatott, de viszont őt nem láthatták. Az ajtó kinyillása után két férfi lépett be. Az egyik jól láthatóan meg volt kötözve, mig a másik karjától fogva egy székre ültette és újból megbéklyózta a székre.

André szeme egy gyors pillantással az asztalra nézett, majd elfordult.

- Kedves André barátom! Mint láthatta újból találkoztunk, de ezennel tettem rá, hogy ne tűnjön el, mint az utóbbi alkalomkor.

- Ne örvedjen annyira a találkozásunknak, Bill, mert nem fogja megtudni azokat a dolgokat, amelyeket szivesen megtudna.

- Nem kell kellemetlenkedni! Nem csinálunk mi semmi rosszat csupán játszani fogunk. A játékszabályokat én szabom meg. Érti barátocskám?

Válasz helyett André arca sápadt lett és fogát összeszoritotta. Hallani lehetett a csikorgását is, ha jól fülelünk, s Jack ezt meg is hallotta.

- Szóval, mint már mondtam én mondom meg a szabályokat. Én kérdezek és maga felel, olyan őszintén, mintha egy papnak gyónna. Érti?

- Mint már emlitettem az előbb, belőlem semmit sem fog kiszedni.

- Megtörjük mi a jeget, kedves Andrém. Ha nem szeretné szépen, más dolgokhoz is lehett folyamodni, ami magának talán nem nagyon fog tetszésére vállni.

- Semmit sem fog megtudni. Én csak ezt mondhatom magának, Bill. Nem kell itt kérdéseket tenni. Tudom én jól, hogy mit szeretnél megtudni.

- Hadd halljuk!

- Mit?

- Hát amit mondani szeretne.

- Ki mondta, hogy mondani szeretnék magának valamit?

- Ne húzza itt nekem az időt. Hol a kincsestérkép?

- Sehol!

- Ne játssza nekem a tudatlant. Újból kérdem. Hol van a pénze rejtekhelyének a térképe?

- Semmi köze hozzá!

- Vagy úgy! Szóval kitartunk a döntéseink mellett. De sebaj! Akarja, hogy a második dologhoz folyamodjunk?

- Nem!

- Hát akkor! Mit beszél itt nekem össze.

- Uram! Nem áll jogában, az hogy a pénzem felől tudakolozzon. Megmondom nyiltam. Nem fogja megkaparintani a térképet. Soha. Érti?

- Hogy mi áll jogomban, azt csak is én határozom meg.

- De nem törvényes úton.

- Mit bánom én azt! De újból kérdem. Ez lesz az utolsó kérdés, ha nem válaszol őszintén. Hol van a térkép?

- Ha figyelte volna, már emlitettem, hogy nincs többé nálam.

- Hát akkor?

- Meg van semmisülve.

- Az nem lehet.

- Miből gondolja?

- Miért tette volna ezt?

- Hogy az afféle csavargók, mint maga, ne kaparinthassák meg.

- Vigyázzon miket beszél!

- Miért? Most, hogy tudja, hogy nincs többé meg a térkép, mit szeretne még megtudni?

- Hogy hol van a kincs.

- Nem áll szándékombanaz, hogy közöljem magával.

- Hát akkor, mint már mondtam, más dolgokhoz folyamodunk. Hol van egy kés?

Ezek a szavak hallattára André és Jack szintén megremegett. André hamar lerázta magáról ezt a félelmet, s szúrósan Bill szemei közé nézett.

- Azt hiszed, hogy kényszeriteni tudsz?

- Kérdeztem valamit.

- A fiókban van.

- No hát! Hol van a fiók?

- A másik szobában.

- Rendben van! Ne próbálj megszökni addig, mert úgyse érnél el vele semmit.

Egy ajtónyikorgás és a szobában csak egyedül maradt az öreg. Ekkor váratlanul előbújt Jack. Arcán a rémület jele látszott.

- Úgy látom elvetted a levelet.- mondta halkan az öreg.

- Igen! Láttam, hogy nekem van címezve, s gondoltam, jól fog.

- Jól tetted! De vigyázz! Bill már közeleg.

- Mit tegyek?

- Bújj el gyorsan!

A fiatal fiúnak nem volt elég ideje, hogy újból az ágy alá bújjon, ezért hamar abba a szekrénybe bújt, amit előszőr akart választani rejtekhelyéűl. Abban a pillanatban, amikor a szekrénybe bújt kinyílott a másik szoba ajtaja és egy fájdalmas kiáltást hallattszott. Az öreg André kiáltása volt.

Egy tompa kattanás volt hallható a szekrény irányában.

III. Fejezet

Ugyanakkkor, amikor ez a jelenet lejátszódott volna a főkapitányságon hosszan csörgött a telefon.

Senki sem volt a telefonnál, leszámitva, azt a titkosügynököt, aki mélyen bele volt merülve egy iratcsomóba.

Nem is hallotta a telefon csörgését. Már vagy fél perce csörgött a telefen, s ekkor az ügynök, kábultan kapta fel a fejét. Azon kezdett töprengeni, hogy mit tegyen? Felvegye vagy sem.

Nincs semmi dolga a telefon másik végénél levő emberhez. Csak egy ügy miatt jött ide a főkapitányságra, ami fejtörést jelentett a felügyelő úrnak, s kollégáinak. De érdekes módón, az ügynöknek nem jelentett problémát. Már kezdett a végére járni.

Éppen ezért hivták ide őt, mivel tudták, hogy nála minden ügy megoldva kerül ki keze alól. Franciaországban városszerte ismerik nevét. Akinek a kezén vér tapad vagy bűntudata van, az neve hallatán végigborzong.

Egyesek nyomozónak, mig mások a titkosrendőrség kémjének minősitik. Az eddigi pályafutása alatt, számos ügyet oldott meg, olyan egyszerű megoldásokkal, amilyenekkel eddig senki sem állt volna elő. És mégis, mindig igaza volt.

Az is igaz, hogy mindig időre volt szüksége, meg némi magányra. Az utóbbit, nem mindig kaphatta meg, mivel az ifjú, Maximilient, a polgármester fogadott fia, kedvet kapott egy kis kalandra.

A titkos ügynök kénytelen-kellett felfogadnia a fiatalembert segédjének, s majd idővel arra az elhatározásra jutott, hogy neki adja át állását, nyugdijbamenetele után.

Az első hónapokban sok gondot és fejtörést okozott az ügynöknek, de idővel, kezdte használni az eszét, ami bőven volt, csak nem mindig használta kellőképpen.

De az is igaz, hogy számos ügyben is segitett felettesének, egy-egy apró észrevételekben, néha pedig oriási dolgokban is. Kezdte megkedvelni az ügynök Maximilient.

Tehát, az ügynök, azon gondolkozott, hogy mit tegyen. Pár másodpercnyi töprengés után, arra az elhatározásra jutott, hogy kiváncsiságára hallgat, s felveszi a kagylót.

Egy félig rekedt, kellemes férfihang szólalt meg a vonal másik végén:

- Halló! – mondta a rekedt hang.

- Halló!

- René! Maga az felügyelő úr?

- Nem! René úr, az imént, majdnem öt perce hagyta el a kapitányságot.

- Ah! Mégis hová ment?

- Családjával elutazott... Uram! Engedje meg, hogy megkérdezzem, kivel beszélek!

- Maximiliennel! Mégis kivel mással?

- Te vagy az Maximilien? Mégis mi dolgod, akadt René úrral?

- Semmi különös Mr. Jerry. Csak annyi, hogy felhivott engem valaki, hogy a Champs-Élisées-i utcában gyilkosság történt.

- Micsoda? Ez már engem is kezd érdekelni.

- No! Hát hol is van René főfelügyelő úr?

- Elhatározta, hogy elmegy családjával egy hétig Görögországba, pihenni.

- De mégis! Lehet, hogy még fel sem ült a hajóra.

- Amikor eltávozott azt hagyta rám, hogy bármilyen fontos ügyben is keresik, mondjam meg, hogy ne zavarják!

- Hát akkor csak mi ketten maradtunk, Jerry! Bizony!

- Találkozzunk a Champs-Éliséesen. Most hány óra van?

- Majdnem fél kettő!

- Rendben! Akkor találkozzunk kettőkor az utcában. Ott majd mindent elmesélsz. Már indulok is. Viszlát Maximilien!

- Viszlát Jerry!

Ezzel vége volt a hivásnak. Jerry visszahelyezte a telefont a helyére, s újra gondolataiba merült. Igy állt kerek öt percig, amikor hirtelen egy levél esett be a félig nyitva hagyott ajtón.Az ügynök felvette a levelet. A cimzett René felügyellő úr volt. A boritékon csak ennyi volt olvasható.Jerry kirohant a folyosóra, de már késő volt. A levél futára kámforrá vállt. Lassan visszaült poros székébe. Mit jelentsen ez? Egyelőre nem bontom ki. Jobb ötletem van. Kibontom Maximilien társaságában. Sietek is.

Fogta fekete kabátját – amibe azeőtt elérejtette a levelet -, kalapját és az övébe egy revolvert csúsztatott a biztonság kedvéért. Mégegyszer visszapillantott a jó meleg dolozszobába, s kilépett.

Kint langymeleg fuvalatt csapta meg. Igen! Már eljőtt az ősz is. Most jön vele eggütt a hideg is. Milyen jó is volt ez a nyár! Az embernek csak ilyenkor jut eszébe a múlt. Sosincs megelégedve a dolgokkal. Télen a nyárt emlegeti, mig nyáron a télt! Most már jönnek a többnél-több gondok is.

Az úton a gondolatai Maxszel való beszélgetése körül forogtak. Kiváncsi volt az áldozatra is. Még valami foglalkoztatta. Ki lehet a gyilkos? Miért tette meg bűnét? Ezekre a kérdésekre csakhamar választ is kapott.

IV. Fejezet